Budapest, Katona József utca 23.
Bővebben:
1910-ben a Lipótváros Nagykörúton túli részén 28.000 zsidó lakott. Vagyonos, kulturált része volt a főváros zsidó társadalmának ez a csoport, kevés hagyománytisztelettel és halványuló zsidó identitással. Sokat tettek a magyar gazdasági élet fejlesztéséért, itt alakult meg az első modern nagybank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és itt volt a Pesti Polgári Kereskedelmi Testület székháza, amelyben később otthont kapott a tőzsde.( Ezek az Ó-Lipótvárosban, kerületünk mai határain kívül voltak). Millennium idején került szóba egy nagy zsinagóga építése számukra, 1898-ban pályázatot írtak ki a témában. Telket a város adott, a Markó utcában, a parlament közelében. 1800 férfi és 1800 női helyet terveztek, sok kiszolgáló helyiséggel. Felekezetileg vegyes zsűri ítélte oda az első díjat két keresztény építésznek.
Baumhorn Lipót terve is dicséretben részesült és megvásárolták. Az összes terv impozáns, kupolás épületre készült, a Bazilika méltó párjának. A nyertes terv 70 m-es kupolát tervezett, amikor sokallták a költségeit beadtak egy szerényebbet is, de ez is drága volt. Végül a pénzhiány akadályozta meg az építkezést, a telekre bírósági épület került. A környéken lakó zsidók többségükben a Dohány utcába jártak.
Az angyalföldi rész a Terézvároshoz tartozott, ahol a legtöbb zsidó lakott, a szabadságharc előtt Judenstadt - „Zsidóváros” néven emlegették. Itt viszont a zsidók zöme a körúton belül lakott, csak mintegy 7.000-en laktak azon kívül, köztük a mai Angyalföldön. Részükre az első imaházat a Külső Váci úton 1899-ben adták át, ide 220-an fértek be. Úgy látszik ez nem volt elég, mert a Fóti út 19. sz, majd a Váci út 39. sz. alatt létesítettek imahelyet, amíg megépült az Aréna úti zsinagóga. Orthodox imahely volt a mai kerületben a Visegrádi utca 7., a Váci út 14. és a Tar (ma Mohács) utca 2. számú házakban. Legjelentősebb volt a Csáky (ma Hegedűs Gyula)utcai zsinagóga, amelynek hívei a század elején még a Lipótvárosi Templomegyesület Koháry (ma Nagy Ignác) utcai imaházában találkoztak, 1911-ben jöttek át a körút túlsó oldalára, csak 1927-ben építette át Baumhorn Lipót a hitközség által közben megvásárolt bérházat zsinagóga számára. Ma is sokan látogatják a közeli (Visegrádi u. 3. sz. alatti orthodox imaházhoz hasonlóan. Néhány év múlva kiépült az Új-Lipótváros, erősen zsidó lakossággal. A terület maga addig ipari jellegű volt, gyárak, malmok, raktárak voltak itt,főként zsidó tulajdonosok vállalkozásai. Elegendő talán, ha csak Wahrmann Mór Pannónia gőzmalmát vagy az Ullmann Móricz építette Silos raktárakat említjük. Az első komoly beépítést, a Vidor Emil mérnök tervezte Palatinus-házak jelentették. A háború megakasztotta a szépen induló fejlődést, a Szent István park környéki házak már a 30-as évek elején épültek fel.
Főleg fiatal, modern gondolkozású zsidók költöztek a Bauhaus-stílusú házakba, ezért az akkori V., 1950-től XIII. kerületnek ezt a részét új „zsidónegyednek”, pejoratívan „Lipóciának” emlegették. Ennek mindössze annyi az alapja, hogy valóban zsidó mérnökök (pl. Hofstetter Béla, Domány András, Málnai Béla és mások) tervezték, a környékbeli kávéházak, vendéglők közönsége is - ahogy a házak lakói többsége - a zsidó polgárságból került ki. Viszont az igazán tehetős, előkelő zsidók már nem itt laktak: Zugló, Pasarét, Rózsadomb villáit foglalták el. Az Új-Lipótváros - egyébként nem olcsó - lakásaiban inkább a szellem és nem a pénzvilág elitje koncentrálódott: értelmiségiek, sok szabadfoglalkozású. Radnóti Miklós Pozsonyi úti kis lakása valóságos irodalmi szalon volt, szomszédja volt az iparművész Kovács Margit, közelben lakott Bálint György. Többen más kerületből is idejártak szellemi felfrissülésre, társasági életre, mint Vas István az Ó-Lipótvárosból. Meg kell jegyeznünk, hogy itt éltek pártfogóik, közönségük és olvasóikat, vásárlóikat is nagyrészt itt találták meg.
Ez a fiatal értelmiségi réteg vallásilag meglehetősen közönyös volt, nem nagyon jártak a fent említett zsinagógákba, sokan hivatalosan is elhagyták őseik hitét, megkeresztelkedtek vagy felekezetnélküliek lettek. Ez később nem mentette meg őket a közös sorstól!
1944 tragikus esztendejében itt az Új-Lipótvárosban volt a „nemzetközi” vagy „kisgettó”. Itt voltak az ún. „védett” házak, amelyekben a külföldi követségektől különféle okmányokat szerzett zsidókat zsúfolták össze. Ez nem véletlen, hiszen ezeket az iratokat többnyire drágán vásárolták és az itt lakók inkább tudtak fizetni mint mondjuk a józsefvárosiak. Később ezeket a dokumentumokat tömegesen hamisították és gyakorlatilag már nem sokat értek. Ez a városrész volt Raoul Wallenberg hősies mentőtevékenységének fő színhelye, de gyakran megfordult itt Perlasca spanyol diplomata és Cári Lutz svájci ügyvivő is. Hogy ezek a védett házak milyen kevéssé voltak valóban védettek, szomorú példa a Katona József utca 21 .sz. alatti svéd ház, ahol 1944 december 30-án 170 személyt hurcoltak el és az odasiető Wallenberggel cinikusan közölték, hogy védencei már a Dunában vannak. Sajnos igazat mondtak, az agyonlőttek között volt Richter Gedeon a híres vegyész, gyáros és kormányfőtanácsos is. 1944. novemberétől január első napjaiig, amikor már a szovjet csapatok állandóan tűz alatt tartották a pesti partot, kb. 6000 zsidót lőttek - főleg éjszaka - a folyóba. Morbid humorral „zsidóúsztatásnak”, vándorgettónak” nevezték ezeket a gyilkosságokat, az áldozatok egy része kiúszott a jeges Dunából, beszámolóik fennmaradtak .
Szilveszter éjszakáján a nyilasok megrohanták a Légrády Károly utca 39. számú házat, ahol 66 „védettet”, a 48. sz. alatt 40-et öltek meg. Wallenberg tevékenysége nem korlátozódott a nemzetközi gettó területére. Az ő közbenjárására alakult 701. számú ún. „idegengyűjtő” munkaszázadot a címadó Aréna (ma Dózsa György) úti zsinagógában helyezték el. Megpróbált lépéseket
tenni a szomszédos Albrecht laktanyába gyűjtött munkaszolgálatosok érdekében, de ezek nem jártak sikerrel. Amikor a németek deportálni akarták a külföldi állampolgárságot szerzett zsidókat a diplomata autóján követte a rémült embereket a Józsefvárosi pályaudvarra és bátor, személyes fellépésével megakadályozta az elszállítást, ezt fényképek is megörökítették. Visszafelé jövet - a Tátra utcai általa pártfogolt Svéd kórházban helyezte el őket - az egyik kiszabadított megkérdezte tőle: „Wallenberg úr, hova kívánja, hogy felállítsuk a szobrát?”
Kérdése a Szent István park mellett hangzott el, ott ahová később valóban Wallenberg emlékműve került. Hegyeshalmi halálmenetekből is kimentett embereket, legalább 1500-at hozott vissza közülük a fővárosba. A kerület nem felejtette el érdemeit, már 1945-ben elnevezték róla a volt Phőnix utcát, amelynek 9.számú házán zománcozott emléktáblát helyeztek el következő lakonikus felirattal: „Wallenberg Raoul svéd követségi titkár aki a nyilas uralom idején tízezrek életét mentette meg bátor fellépésével és lelkes odaadásával Pest ostroma alatt eltűnt”. Ennek az eltűnésnek a körülményeit ekkor nem volt tanácsos firtatni! 1945 január 17-én itt a kerületben látták utoljára, szovjet katonák baljóslatú társaságában. Ennek ellenére 1990-ig a kerületi úttörők ötévenként megkoszorúzták a táblát, 1989-ben bronz dombormű, Bottos Gergő alkotása került az utca elejére. A Szabolcs utcai, akkor még zsidó kórház egyik pavilonját már 1945. június 21 -én róla nevezték el. Még ez évben a főváros vezetése elhatározta egy emlékmű létesítését a Szent István parkban. Pátzay Pál 1945 novemberében be is mutatta a szobor kismintáját, 1947-ben készült el a nagymintával, 1948 március közepén már a helyén volt a szobor, de az 1949 április 9-i avatóünnepség előtti órákban hivatalos szervek ledöntötték és elszállították.
Feltehetőleg a Szovjetuniónak kínos volt a Wallenberg sorsa iránti érdeklődés és nem akarták emlékét ércbe öntetni. Az idők változtak, 1999 óta a kerületünkben lakó Deák Gábor újságíró és mások lelkes munkája nyomán ismét eredeti helyén láthatjuk az újraöntött szobrot és a domborművet. Megérdemli tiszteletünket!
A kerület más pontjain is voltak nyilas gyilkosságok, így a Rákos-patak környékén és elhagyott külterületeken is találtak 5-6 fős csoportban kivégzetteket, jellemző módon szeméttelepen is. Nagyon rettegtek a Szent István körút 2. szám alatti nyilas párthelyiségtől, ahová sok üldözöttet hurcoltak és a fegyveresek állandóan zaklatták a védett házakat. (Ez nem zavarta parancsnokukat abban, hogy igénybe vegye a Tátra utcai svéd kórház zsidó orvosainak kezelését!) Zugló nyilasok is hajtottak végre agyonlövéseket az angyalföldi Duna-parton. Az útközben meggyilkoltakat a helyszínen hagyták, angyalföldi nyilasok tiltakozása ezért: „Vigyék a dögeiket Zuglóba, nekünk elég a sajátunk!” Ezekre a rémtettekre emlékeztetnek az utóbbi években megszaporodott emléktáblák a házfalakon és Duna-parti emlékművek. Az egyik a Margit híd északi oldalán áll, a Vizafogónál ugyancsak van emlékmű.